Sorsodat nézem, a szépségedét:
Útja a romboló idõn visz át,
Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
S hal, oly gyorsan, ahogy mást nõni lát;

S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.

Azt mondják, a vélemény olyan mint a segglyuk. Mindenkinek van és senkit nem érdekel a másé.

Namármost ez rendben van, amíg az ember olyan dolgokról nyilvánít véleményt, mint a foci vagy politika, vagy a kenyér ára.

Most azonban a munkahelyemen érzem úgy, hogy a véleményem arról, amit nekem kell terveznem, teljesen indifferens. Amikor a főnök azt javasolja, hogy a headline legyen: Haladunk a korral... meg Elsőnek lenni jó... Hát hagy ne kommentáljam. És erőlteti hogy ez legyen, könyörgöm. Sírva fakadnék szívem szerint.

Összekötik kezem lábam, féltéglát a nyakamba és usszál teee.

Úgy érzem, megint ideje lenne céget váltani.

Költői a kérdés, de létezik olyan munkahely, ahol inspiráló emberek vesznek körül?
Ahol mindenki azt csinálja, amihez ért? (Amihez meg nemért, abba nem beleszól, csak okosan bólogat.)

Ha valaki olvasná e palackba zárt levél hatékonyságával működő üzenetet, aki rendelkezik ilyen paraméterekkel, ne habozzon kommentelni.

...és igen, a karácsony még mindig tud újat mutatni, hogy miért rühelljem.

Ma egyedül megittam egy üveg viszkiscsokilikőrt! üüüügyeskislány :D

 

 

 

Bemutatom a két kis jószágomat, Zi-t és Zi-t. :)

Nálunk laknak most már hetek óta. Ma arra lettem figyelmes, hogy Zi, kipakolt a közös kecóból, vitte magával az összes cókmókját (a pihe-puha zsepidarabokat) és becuccolt a  képen látható futókerékbe. Mi lehetett vajon a konfliktus oka? Olyan lehet ez mint a kanapén alvás? :)

 

Tudom, hogy nincs jogom boldogtalannak lenni, de mi van ha ez egy sz*r nap? Nyomasztanak a feladataim, amiket képtelen vagyok ma megoldani, és nem végzek velük időben. Nyomaszt a mások nyomora is, pedig ma képtelen vagyok mások lelki kukája lenni.

Összetorlódtak a dolgaim egy hatalmas sáros kőgörgeteggé, és ahelyett hogy nekiállnék ellapátolni az útból az akadályokat, csak ülök előtte és azon lamentálok, mekkora szarság is tornyosul előttem. Vannak megoldható és megoldhatatlan problémák is közte, de egyenlőre nem tudok rangsorolni, se szelektálni, csak egy nagy gyumásznak látom mindezt.

Dühöngeni volna kedvem, meg sírni zokogni, egy vagy inkább három nagy McCafé-s csokis muffint befalni, Harry Potter-t olvasni, aztán meg Diablózni és azt mondani a 4 órára jövő ügyfélnek, aki egyébként már 20 perce késik, hogy bocs de most sajnos nem vagyok itt, mert elmentek otthonról.

Tudom, egy Borgos Travian után nincs élet... azért most ezzel tengetem a pdf-generálódások közti üres időt. (Meg néha a hasznosat is :)

 

http://s1.katsuro.hu/woo.php?id=13966

Valmelyik nap elkövettem azt a hibát, hogy belementem a játékba. Egy HÜLYESÉGRŐL volt szó.

Arról konkréten, hogy van a wiwen két apróhirdetés rovat egy ingyér elvihető és egy ingyér elvinném. Nincs is ezzel gond. Én végig szoktam néha turkálni, bár eddig inkább adtam mint kaptam ezeken a fórumokon. Nem kellős könyveket, 5 köbméter hímzőfonalat, ilyesmit. Útban voltak.

Szerintem az manapság tökjó, hogy emberek egymásnak képesek ingyen odaadni olyasmit, ami az egyiknek nem kell, a másiknak jól jön. Ez a két rovat simogatta az idealizmusomat, hogy van még remény ebben az országban.

Népszerű is, sokan olvassák, megjelentek hát a hiénák is, akik pézért hirdetnek (Bocs de milyen sokan olvassák! felkiáltással), reklámozzák cicis nénikkel a póker oldalakat, szolgáltatást, hitelt, haszontalanságokat hirdetnek. Zavaró, mert 60 szar közül pecázol. Ezért aztán megjelentek a bejegyzések, először finoman, aztán durvábban, mocskolódások, ilyesmik, hogy ki kotródjon a hova. Az oldal készítői nem moderálják eléggé, ezen is ment a háborgás. 

A múlt héten az egyik lány megjegyezte, hogy nem csak a spam-elés zavaró, hanem a mocskolódás is a sapmelőkre. Ekkor még kultúrált hangnemben folyt a beszélgetés.

Na itt követtem el a hibát, én is hozzászóltam, kedvesen igyekeztem a figyelmet afelé terelni, hogy feleslegesen bántjuk egymást egy ilyen butaságon.

Nah erre nekem támadtak, hogy én védem a spam-előket és hogy engem jobban zavar a beszólás, mint a szabálytalanság. De aztán hamar túlléptek rajtam, mert én nem lestem a fórumot vitára, acsargásra készen. Volt viszont más, aki igen, és hirtelenjében tojódott 3 oldalnyi egymást gyalázás, anyázás, bírósággal, feljelentéssel fenyegetés, félre értelmezés, egymás szavainak kiforgatása, mindez megfűszerezve rosszindulattal, korlátolt butasággal és balkáni stílussal. Ha egy légtérben vannak, komolyan elvágják egymás torkát!!! Egy szaros WIW fórumon!

Most komolyan ilyenek vagyunk? Ennyire szánalmasan kicsinyes, korlátolt brigád?Hát ne merjen nekem senki politikust szidni eztán, mert ez a nép meg is érdemli. Minden egyes rúgást amit felülről kapunk. Mert a kisember is pont ilyen. Mit várunk, honnan emelkedjenek ki nagyszerű államférfiak, nemes eszmék? Ebből a buta, korlátolt népből? Ahol értelmesnek látszó emberek egymást gyilkolják lelkileg azon, hgy melyikük kisszerű véleménye győz? Nem azon megy a beszélgetés, hogy hogyan lehetne nekünk együtt jobb, hanem azon, hogy lehetne a másiknak szarabb.

Eddig azt gondoltam, elmegyek ebbőlaz országból, mert ilyen a politika. Most, ebben a pillanatban azt gondolom, ha lehet, vissza se jövök.

 

Éljen az utasítás, ha egyértelmű....

„Próbáljunk a gyümölcstől elszakadni!- Valami szőlőlevél-, szüret-, szőlő-motívum volna jó.”

Ollyan király lenne, ha a fotósok mind kényszeres antisztati kendő-használók lenének.

És akkor most nem kéne egy fekete üveg mosdóból porszemeket és koszokat retusálnom wazzeg.

Ma a buszmegállomás felé megvilágosodtam valamiről. 

Annak idején amikor arról volt szó, hogy régen milyen degradálóan fogták fel az emberek a nők menzeszét, mindig felháborodtam, hogy hogy lehetnek ekkora görények. De ma reggel a mikor felkelni sem volt kedvem, annyira majd kiszakadt a belem, arra gondoltam hogy régen a faszik biztos nem voltak megértőbbek, mint az én főnököm. Ha most felhívnám, hogy ma nem megyek be dolgozni, elbagatelizálná és kikattana, rámparancsolna hogy menjek be. Szóval mit csináltak azok a nők régen, akik ilyen helyzetben se fájdalomcsillapítót, se görcsoldót nem szedhettek marékszám, mert nem volt.

Aztán rádöbbentem. Semmit. :D

Merthogy  szerintem nem férfitalálmány a sok hülyeség, hogy amihez a menstruáló nő hozzáér az tönkremegy, rosszízű lesz, megsavanyodik, elromlik. Csak elültették a kis bogarat a pasik fülében, akik lelkesen hangoztatva felsőbbrendűséget, megtiltották a nőknek azokat a munkákat, amiket a nők ilyenkor amúgy sem akartak megcsinálni.

Zseniális. :D

Ma anutám az édes, felhívott. Hogy apám dühöng az emeleten, ő meg magára zárta az ajtót a szuterénban és onnan hív sírva. Panaszkodott, és pontosan tudtam miről beszél. Pont arról ami miatt 21 évesen kirepültem a kevéssé puha családi fészekből. Nem tudtam sok tanácsot adni, legfeljebb, hogy ha költözni akar, nálunk mindig lesz hely. (Szegény Kedves nem tudom mit szól majd ehhez :P )

Faterom, ha problémát kell megoldani, a következő érvet hozza fel permanens 30 éve:
Az van amit ÉN akarok. Ha nem tetszik, el lehet költözni.

Ha így folytatja, lehet hogy egyedül fog megöregedni abban a házban. És mi leszünk a görények, akik cserbenhagyták. Pedig én szeretem őt, csak közelről nehéz elviselni.

Nem tudom mi a megoldás. Bíztatni anyámat, aki nem tudja eltartani magát, vagy legalábbis sosem próbálta, hogy költözzön el? Vagy nyugtatgatni, hogy nyelje tovább a szart 46 évesen? Vagy a fejemre vonni apám haragját, és megkérni hogy legyen egy kissé humanoidabb? Persze ez tök felesleges, hisz feje mint a kőszikla. 

Lehet hogy az lenne a leghumánusabb, ha vennék nekik néhány kiló füvet, hátha bejangázva elviselnék egymást és az életüket. Persze ezért büntetnek, de talán használna.

De komolyra fordítva a szót. Gyerekkoromban sokszor én voltam a békéltető. És a mai napig nagyon sokszor, sokféle szituációban önkéntelenül vállalom az ütközéscsillapító szerepét, pedig ez nekem nem jó. Most viszont nem lehetek ott, de ha ott lennék, sem az én dolgom, hogy ezt a helyzetet megoldjam. Viszont kínlódok attól, hogy ölitek egymást otthon.

Ezért innen kérlek titeket anyu és apu, hogy AZONNAL HAGYJÁTOK EZT ABBA!

Régebben amikor szétcsúszott körülöttem egy társaság, nagyon szomorú voltam. Mintha része lenne a létezésemnek a csoport, ami valamiért összetartozott. Összehozta a tizenéves hév és a VBK meg a Sziget, az Osztály, vagy a munkahely. Amíg workaholic voltam (néhány éve tiszta vagyok ;) iszonyúan megviselt egy munkahelyváltás, mert nem voltak társas kapcsolataim a munkahelyemen kívül. Mindig úgy éreztem, egy új egzisztenciát teremtek, egy új én születik amikor egy új társaság bontakozik körülöttem. Balgatag módon mindig, (még most is) a társaság létezése közben fel sem merül bennem, milyen kivételes állapot ez. Csak amikor rádöbbenek a széthullás első jeleire, akkor veszem észre, hogy megint elmúlik valami, ami meg nem ismételhető. 

Csapi mondta egyszer, hogy az az igazi barátság, ahol az ember ugyanott tudja folytatni a másikkal az eszmecserét, mint ahol két éve abbahagyták. Csak két ilyen barátom van, akik kiállják az idő próbáját. A társaság tagjai viszont, mikor később összejönnek, már nem tudnak mást, csak a régi dolgokat felemlegetni, így-úgy torzítani, újra emészteni, de ez már csak haldoklás.

Nagyon sokat kapok, és adhatok egy jó társaságban, ezért nehéz elfogadni, amikor szétesik. De széllel szembe pössentés, ha olyat próbálok összefoldozni, ami múlóban van. Olyan lesz mint szegény Nicole Kidman szépsége, ami valahogy egyre torzabb és riasztóbb. Ha felüti fejét a széthúzás, hiába smink vagy plasztika, már nem lesz se őszinte, se nyílt.

Ez a mostani valahogy más. Nem visel meg már úgy mint rég, csak egy szomorka mosolyt kenek el néha a szám szélén.

Más mert nem múlik vele egzisztencia, csak jó hangulatú klubdélutánok maradnak el. De majd lesz másokkal, máshol. Én már nem óhajtok összetartani többé semmit, ami már nem működik magától. 

És más azért is, mert amikor reggel felkelek, mellettem van a legjobb társaság, akihez képest a többi csak ráadás  :)

... vagy inkább Álomvámpírnak kéne hívnom, hisz úgy rabol, hogy nekem attól még marad.

Azt hittem kifosztottak, de tévedtem. Csak a rablót sajnálhatom, hisz nekem a sajátom megmarad, de neki az enyém értéktelen, eldobálja hát őket sorban.

...utálom a hétfőket.  Ez a kis fejfájás még tetéz. Mintha tarkón vágtak volna egy szívlapáttal.

 

 

 

 

Az agyam eldobom, amikor cégek gyerekrajz vagy egyéb pályaművek versenyét írják ki. Általában ezzel nincs is gond, de néha annyira eltorzul az eszköz, hogy nem szentesül a cél. Idéznék is két szösszenetet, az egyik a kiírás maga, ami megríkatott, a másik pedig egy hasonló pályázatra érkezett vers. Fogadjátok szeretettel eme két tenyésztett igazgyönygyöt:

„Várjuk a 3 – 14 éves korú gyermekek rajzait a következő témakörben: „Az én traktorom”
A gyermekek sóvárogva nézik a felnőttek „játékát”, és legszívesebben óvoda - vagy éppen iskola helyett - a család, vagy valamelyik ismerős traktorán robognának fel s alá. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy hogyan képzeli el magát, hogyan érzi magát a gyermek a traktoron.”

 

Ezzel leginkább nem a vers a baj, mert hát egy gyerek kreálta, de hogy lehet gyerekekkel verset íratni egy buszról. Könyörgöm... ez már szinte perverz.

Az élet busza

 

A busz néha olyan, mint az élet:
Sok ember felszáll, de sok ki is léphet.

A millió megálló, életed szakaszai

Elmédben megragadnak tested örömei, bajai.

A születés olyan, mint a reggeli indulás,

Romlatlan, tiszta, hófehér ragyogás.

Pont, mint a kisgyerek, ki anyja világra segített.

Ő még teljes ártatlanság, benne millió remények.

De ahogy a busz útja során az első tócsába gázol,

A gyermek is megteszi első bűneit, szüleitől távol.

De ez a piszok még bőven elfedhető,

A sok utas nem tétovázik, egyre csak jő.

A kisgyermek első bűnei is feledésbe vesznek,

S az élmények gyűlnek, mind mélyebbek lesznek.

Óvoda és iskola, apró örömök, új helyek,

Csábít az első szerelem, s ő szól: megyek!

A sok portól, mi ráragadt a buszra

Egyre koszosabb, piszkosabb, de nem zavarja.

Tele van erővel, könnyedén siklik útján,

Ő is, mint a gyermek, ott van élete tavaszán.

De az első kátyúk is megérkeznek, hogy megdöccenjen,

Csalódások, fájdalom, mely sebek majd behegednek.

Ahogy az évek, úgy gyűlnek a kilométerek.

Nő a piszok, megfakulnak a remények.

Újabb megállók, munkahely keresése.

De apró örömök vegyülnek az életbe.

Rója az élet útját, lassan elfárad.

De mire elhullana, kebléből új élet támad.

Mocskosan, piszkosan érkezik vissza,

Földbe hull a holt ember pora.

Az utcán a tiszta busz kap helyet,

Új fiatalság jön a régi helyett,

Természetes a társadalom megújulása,

Így lesz teljes az élet körforgása! 

 

_zso2 üzenete:
HUG HUG
Képzeld...
Hazafele megtankoltam, és vettem egy cipset.
Mikor beértem zámolra, Manu Chao ment a rádióban, igy felhangosítottam, és még megvártam a kocsiban, míg vége lett.
Apám áll a ház előtt, bagózik.
Csíkszeme van, látszik rajta, hogy másnapos.
Azt mondja:
"Csupa káros dolgot csinálsz, mint egy tini, bömbölteted a zenét és szemetet eszel!"
:o
:o
Meadow üzenete:
???
és mit válaszoltál
_zso2 üzenete:
Hát... vágtam egy WTF fejet, vigyorogtam egyet, és hagytam, hogy elszívja a dekket :D
Meadow üzenete:
:D:D:D
azért ez Bash

Túléltük a karácsonyt.

Túléltük a szilvesztert. Sőt. Rég szórakoztam ilyen jót. Leszámítva azt a gyenge gyomorrontást, amit mohó hörcsögségem okozott magamnak. 

Túléltem egy nagyon deprenya estét, és egy féldeprenya délelőttöt. A kedvemet csak az javította meg, hogy Igorral feminista vitába keveredtem, és megállípítottam, hogy az édenkertben nem volt rántotthús.

Túléltem egy első angol órát, amire sz*rt se tanultam. Legnagyobb megelégedésemre egyik csoporttársam sem, a felvetett kérdésre (Attila, te tanultál?) hangosan vinnyogó, hitetlenkedő röhögés volt a felelet. 

Három nap alatt még nem sikerült visszarázódni a melóba.

Nagyon várom hogy megépüljön a 100as csoda. Remélhetőleg Borg-os, de már az sem mozgatna nagyon, ha bármilyen.

Nagyon várom a jövő hétvégét, egy asztali szerepjátékot, ahol Ranagol papnőként bárkit megkínozhatok. (Meg is fogok :P)

A karácsonyi (és a többi) zabálástól a mérlegem a szakszervezethez fordult és veszélyességi pótlékot követel.

Egyszerre 5 könyvet kezdtem el olvasni és garmadával van még tavalyról, amit nem fejeztem be.

Bele akadtam a neten egy ismerős ismeretlen blogba, és hirtelen belémsajdult 1000 rossz emlék.
Valakire, akire féltékeny voltam, utáltam, dühös voltam rá, de már látom, hogy leginkább buta voltam, kisszerű és ostoba. Van már annyi tapasztalatom, hogy tudjam, ha valaki ennyire ragaszkodik a deprenyájához, az nem engedi önként. De inkább szánalomra méltó, mint dühre. Csak pont ez az amiért kedvesben beindította a „megmenteni a szomorú királylányt” ösztönt. És ez az ami bennem megnyomta a „végezz a vetélytárssal” gombot.

Nagyon nagyon bánom már, hogy így alakult. Még most is, évek távlatából is beindul bennem a segíteni akarás. De félek a következményektől, és attól, hogy mennyire tartható őszintének egy évek múlva felbukkanó, egykori vetélytárs kinyújtott keze? Vagy egyáltalán... én a helyében elfogadnám-e? Nem  tudom.

Nem mindenki olyan szerencsés, hogy meglássa maga körül a barátokat, és felfedezze, hogy a boldogság mindig nézőpont és elhatározás kérdése. Úgy érzem, én a szerencsések közé tartozom, mert csak ritkán gurul el a gyógyszer, és ilyenkor áll melletem valaki, aki helyes mederbe tereli a negatív áramlatokat.

Abban sem vagyok biztos, hogy van-e jogom prédikálni a helyes életfelfogásról bárkinek. Még eldöntöm, hogy lesz-e merszem kezet nyújtani.

Hajtják a hajcsárok
Mozdul a Borg, a lusta állat,
Búzát küldök, sütit sütök,
Karácsony, a k. anyádat.

Képmutató rohadt ünnep,
mindenki mosolyog,
Hátadba inkább kést kívánnék,
sütibe cukor helyett ezt azt szórnék.

Karácsony szaros ünnepén,
üzennék valamit a világnak:

Mindenki kapja be a sütimet.

 

 

Ide kívánkozik karácsony alkalmából, egy kedves meglepetés, amivel egy közkedvelt kollégánk lepett meg, karácsony alkalmából minket. Mindenkinek személyre szóló az üzenet. Úgy ítéltem meg, hogy meg kell őriznem a a hallhatatlanságnak.

 

K:
Lelked mint burjánzó rózsabokor...
szeretettel tele ontja illatorgiáját a világra...
sok gondod, mit e rideg élet, hoz manapság...
meleg szíveddel mint tél végi korai enyhülés, olvasztod fel nap mint nap...
alkotsz mert ez rendeltett az életed filmjén...
embertársaidat alázattal és tiszta szívvel árasztod, mint a szent szó a misén...
szép életet jegyzel magadnak, viszonzásaul meg is kapod mint kristályos harmatcseppet...

J:
A szigorúság mulatsága, mi mosolyodból csordul ki...
minden kihívás, a boldogságod csírájaként burjánzik a kezed által - mit általad láthatunk meg...
akár egy csepp, a lélek óceánod által partra vetett hullámtörésekből...
szép vagy és a belsőd is ezt nyújtja, mint kincses sziget egyetlen eltemetet rejtélye...

M:
Te vagy a kapocs a mindenhez és mindenséghez...
tudd meg magadról, hogy nagy ember leszel...
s a világgal csupa jót teszel...
szép és tiszta a lelked, mint csermely az erdő rejtekén......
sok ember körüled, gondolja,- ez a lány mily szerény...
pedig sok lakozik benne, tán még Ő sem tudja mennyire...
akarja  jót maga köré vonzani minden áron...
vagy mégse bármi áron, mert hiszen az élet nem mérhető...
akár anyagi mennyiségünkkkel kannaszám...
Ő viszont nem ragadtatja magát ily gyarló mérésre...
mert igaz jóság csak mérték nélkül terem...

Z:
Lényed fontossága túl lép minden hétköznapon...
lelked kiteljesülése akár polip csápja...
egyszerre a család, a természet szeretet és a világ befogadása...
némaságod uralma, ritka szavaid által sokszor villámként cikáznak...
rajzaid csak az időt, s minőséget mutatják...
miként a svájci órák a tik-takkot mondják...